Valami most kezdődik el. Ezzel a gondolattal feküdtem le aludni tegnap, már majdnem éjfél volt. Tudtam én, hogy a horoszkópom szerint most korszakváltásom van, de az ember ezt valahogy sosem hiszi el, hogy hát tényleg működik. Nem történt semmi különös dolog tegnap, csak bennem zajlanak bizonyos folyamatok és minden kis mozzanat helyére rak egy puzzle-t és tovább lökdösődöm egy másik irányba. Meghívtam kb. 10-15 embert egy kis Margit szigeti bhajanozásra, tollasozásra, hogy csak úgy érezzük jól magunkat, ha már a templomba nem megyünk be -már én sem igazán járok fel. A 10-15 bhaktából négy jött el rajtam kívül, a többiek arra nem vették a fáradtásgot (tisztelet a kivételnek), hogy lemondják legalább. Ott megértettem, hogy ők valószínűleg azon kívül, hogy panaszkodnak nem akarnak mást tenni és ez nem is probléma, csak én itt most valamit befejeztem. Egyszer az egyik barátom azt mondta, hogy felesleges az ilyen emberekre időt pocsékolni és akkor ezt nem nagyon értettem, de most már látom, amit akkor nem, hogy ez mennyi energiát vett el tőle, pedig másra is szánhatta volna. Nekem kicsit tovább tartott míg leesett ez, de nem baj, ez volt az én tanulópénzem. :)

Senkire nem haragszom, bár tegnap kicsit dühös voltam az tény, csak én most így tovább lépek úgy döntöttem. Van bennem egy kis félelem, de ugyanakkor van pozitív vágyakozás is, tapasztalni akarom az újat és tudom, hogy Krisna adja hozzá az erőt.

Attól függetlenül, hogy mindössze öten voltunk egyébként nagyon jól éreztem magamat,leültünk a fűbe a Margit szigeten beszélgettünk, bhajanoztunk, a prabhuk tollasoztak (sajnos az egyik ütő eltört, de sebaj). Amikor énekeltük a Hare Krisnát sokan elhaladtak előttünk és érdeklődve figyeltek. Senki nem jött oda, de egy bácsi megállt, mert a két kis husky kutyája leült előttünk és figyelt minket, nem voltak hajlandóak elmozdulni hosszú percekig. Édesek voltak nagyon. Egy apuka jött babakocsit tolva, tetszhetett neki a mrdanga, mert ütemre rázta a fejét, egy kislány meg a babakocsiból utánunk nézett hosszan. Közben arra gondoltam, hogy mekkora bátroság kell ehhez, hogy kiüljünk egy agyagdobbal, csörgővel, karatallal a Margit szigetre és énekeljük Isten szent neveit. Látszólag nem egy nagy dolog, bhaktáknak természetes is, de ha bele gondolunk, hogy ebből a 6-7 milliárd emberből, aki ezen a Föld nevű bolygón van hányan mernék ezt bevállalni hát nem sok embert tudnánk mondani. Tudom az öndicséret nem egy nagyon szokványos dolog, ha lelki emberekről beszélünk, mert növeli a hamis egot, de azt hiszem ezúttal igazán lehet ez az egészséges önértékelés része. :)

Sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, mert szerintem ez egy fontos dolog, hogy bhakták együtt legyenek fesztelenül és együtt beszélgessenek Krisnáról, meg minden másról. Elvárások meg megfelelni akarás nélkül. Nekem egy nagyon nagy élmény volt.

Aztiszem többször kéne igent mondanunk dolgokra és nem kellene hagyni, hogy legyőzzenek a félelmeink. Sok bhaktánál (és persze nem csak bhaktánál) azt látom, hogy hagyják magukat legyőzni a félelmeik által és csak őrlődnek a saját kis életkéjükben ahelyett, hogy beengednének egy csomó újat, amiből lehet akár pozitív dolog is. A kudarc persze mindig benne van a kalapban, na de hát bátraké a szerencse ugye! Az olyan életet, amibe nem engedek be új dolgokat és csak lebegek a kis komfortzónámban én vegetálásnak nevezem. Nekem meg nincsen időm vegetálni úgyhogy tovább lépek, ha kell. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem fél, mert amikor kimentem pl. Radhadeshbe, akkor persze, hogy féltem. Az első nap, amikor megtudtam, hogy az ashramban kell laknom sírva is fakadtam, mert azt hittem, hogy olyan lesz, mint otthon, ahol mindenki belém köt meg kicsúfol, ha nem középen van elválasztva a hajam, meg nem áll rendesen rajtam a szári. De aztán megnyugodtam, mert szerencsére nem csinálták ezt velem és a végén még jól is éreztem magam. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy a Krisna tudatnak olyannak kellene lenni, ahol segítjük egymás félelmeit legyőzni, de sajnos ez messze nem így van. Legalábbis Magyarországon. Engem hihetetlen görcsössé tett az elmúlt 5 év, amit itt töltöttem, de szerencsére annak a pár idősebb bhaktának, akinek már érettebb volt a Krisna tudata és keresztül ment pár dolgon köszönhetem, hogy rájöttem és megtapasztaltam, hogy úgy is lehet a hitemet gyakorolni, hogy nem leszek természetellenes, savanyú és bűntudattal terhelt egyszerre.

Atul nyáron mutatott egy filmet - Radhadeshben a garden officeban néztük végig- angolul  a címe Yes man, magyarul Igenember. Arról szólt, hogy van egy pasi, aki egész életében mindenre csak nemet mondott, bezárkózott, nem ment a haverokkal szórakozni, csak halálba sajnálta magát. Aztán egy nap meghívták egy előadásra, egy "igen ember szemináriumra" és megtanították neki, hogy mondjon igent olyan dolgokra, amiket nem próbált még azelőtt, nyisson a világra. Nagy nehezen belement és megváltozott az élete, természetesen pozitív irányba. Kiderült, hogy a pasi tök jó fej és egyre sikeresebb lett, habár egyre őrültebb dolgokba keveredett bele. A végén megtalálta a szerelmet is, mert hát ugye Hollywood-i sztoriról van szó mégis csak. :)

A poént a végén nem lövöm le, érdemes megnézni, mert bár elsőre gagyinak tűnhet a történet a vége nagyon tanulságos. Kár, hogy nem mutatták meg ezt nekem korábban, sok mindentől megkímélhettem volna magam. :)

A lényeg, amiért leírtam ezt az egészet, hogy arra a következtetésre jutottam, hogy szeretnék a Krisna tudaton kívül más dolgok felé is nyitni, amikre eddig következetesen nemet mondtam. Pl. Atti prabhu évek óta nyomja, hogy menjek már le aikido edzésre, mert jót tenne nekem, de valahogy soha nem mertem, de most tegnap igent mondtam úgyhogy hamarosan lenézek. Nem tudom mennyire lesz az én műfajom, de legalább kipróbálom hátha bejön. :)

Szóval el kezdek "yes man"-kedni és közben nagyon tudatosan készülők a Radhadesh-i visszatérésre jövő tavasszal. Mert hát csak bhakta vagyok azért én mégis. :)