Elég húzós volt az elmúlt 1 hét, mind munka területén, mind magánéletileg. Itt a blogon még nem írtam, de aki ismerősöm a Facebook-on az láthatta, hogy már nem vagyok kapcsolatban. Miután hazajöttem Radhadeshből meghoztam a végeleges döntést a kapcsolatomat illetőn és most már nem vagyunk együtt Indrabhatával. Nagyon nehéz volt kimondani a végét és sokat tépelődtem magamban meg sírtam is egy csomót a cseresznyefa alatt, de egész egyszerűen képtelen vagyok becsapni mind magamat, mind őt. Mindent megbeszéltünk, igaz teljesen őszinte csak múlthét szombaton tudtam lenni, amikor elmondtam neki, hogy valaki máshoz fűznek gyengédebb érzelmek.

Próbáltam én kiverni a fejemből, nem gondolni rá, mert nem vagyok annak a híve, hogy egy kis románcért feldobjak mindent és azt hittem, hogy a távolság majd megoldja, de nem. Ismét találkoztunk Radhadeshben és bár próbáltuk egymást kerülni, mint a pestisest nem sikerült. Amikor a szemembe nézett az a cseh fiú-úgy ahogy csak ő tud- azokkal a meleg barna szemekkel teljesen felkavarodott bennem minden újra. Alig vártam, hogy hazamenjünk.

Amikor arról értesültem, hogy mással fog társulni egy éjszakán keresztül zokogtam úgy, mint anno a Farmon, amikor T.A.-val történt ugyanez (erről írtam a Lehetnek e szerelmesek a krisnások c. bejegyzésben) Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy tudok sírni emiatt és nem égtem ki, mert bizony én már a Jégkirályfi után nem hittem, hogy még egyszer az életben szerelmes leszek.

Nagyon szeretem az Indrabhatot és nagy a ragaszkodásom felé, mert minden hibája ellenére hihetetlenül igyekezett engem elégedetté tenni, de egy kapcsolathoz ez sajnos nekem nem elég.

Nekem szerelem kell, hogy érezzem, hogy élek;

A kislány, akit fiúnak vártak könnyen előfordulhat, hogy felnőtt korában is férfias nő lesz, férfias elképzelésekkel, életmóddal.

Miután őt nem igazán várták, leánynak meg pedig semmiképp nem, neki is gondja lehet a gyermek felvállalásával, kihordásával, szülésével-és természetesen a párválasztással is.

Egy férfival való kapcsolatban a következő problémák várnak rá:

Egy erős akaratú partnert riválisnak él meg, s állandóan harcolva nagy valószínűséggel szakítanak is, míg egy gyenge, pipogya "papucsot" hosszabb távon nem képes elfogadni. Nagy eséllyel számíthat arra, hogy se megfelelő házassága, se gyermeke nem lesz. Ha mégis úgy az egész kezdődik elölről, ugyanazon mintával, ahogy ő élte meg saját létbe érkezését.

Forrás: Kalo Jenő Szeresd önmagad!

Letter to: Rayarama
San Francisco
21 December, 1967


My Dear Rayarama,

Please accept my blessings. My first concern is that you are not eating well. It is a case of anxiety. Please don't eat dal and spices. Simply boiled
vegetables, rice and a few capatis. Take butter separately and eat only as much as you may require for taste. Drink milk twice, morning and
evening. Don't eat at night. Eat some fruits in the evening. Use some digestive pill after each principle meal. I think soda-mint tablets will
help. Be careful about your health first. This information is not only for you but all my noble sons. I am an old man. I may live or die it does not
matter. But you must live for long time to push on this Krishna Consciousness movement.

"Kedves Rayrámám,

Kérlek fogadd az áldásaimat. Az első aggodalmam az, hogy nem eszel jól. Ez az aggodalom ügye. Kérlek ne egyél dált és fűszereket. Egyszerűen csak párolt zöldségeket, rizset, és pár capátit. A vajat külön fogyaszd és csak annyit egyél, amennyire szükséged van az ízhez. Igyál tejet kétszer, reggel és este. Ne egyél este. Egyél néhány gyümölcsöt este. Használj valami emésztést segítő tablettát minden fő étkezés után. Azt gondolom a szóda-menta tabletták segíteni fognak. Legyél óvatos először az egészségeddel. Ez az információ nem csak neked van, hanem az összes nemes fiaimnak. Én egy öregember vagyok. Élhetek vagy meghalhatok, ez nem számít. De nektek hosszú ideig kell élnetek, hogy folytassátok ezt a Krisna tudatos mozgalmat..."

Lefekvés előtti zombi állapotban pár szóban kommentálnám az alább bebiggyesztett Világgazdaság Online hírt.

Radhadeshben van jó pár cseh bhakta és az elmúlt hónapokban, amit velük töltöttem azt tapasztaltam, hogy bár a cseh bhakták kissé merevecskék, de nagyon jó fejek! Kitartóak, találékonyak és MINDIG kiállnak egymásért és kikaparják maguknak és EGYMÁSNAK, amit csak lehetséges. Nagyon tisztelem őket és felnézek rájuk. Mondanom nem kell, hogy magyarok közt még elvétve sem tapasztaltam ilyen szintű összetartást. Itt a mindent kikaparok magamnak és dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitás érvényesül. Mi csak öten voltunk kint magyarok, de már ez az 5 ember sem volt képes összetartani, kiállni egymásért és hogy mást ne mondjak a végén már odáig fajult a történet, hogy egymáshoz sem nagyon szóltunk. Pedig egységben az erő tartja a mondás, de itt minden volt csak egység nem. Remélem következő életemben sikerül a cseheknél landolnom és akkor íme a cikk:

(persze azért a politikusok megpróbálnak ellentétet szítani, valahogy élénken emlékeztet ez arra, amikor kitört a botrány J bejegyzése alapján és próbáltak összeugrasztani, akit csak tudtak, oszd meg és uralkodj..............)

A csehek nem haboznak: 24 órára megbénul az ország

Ahhoz, hogy valaki, illetve akárki változtasson addigi életén szükséges pár dolog megtapasztalása. Az egyik legfontosabb tényező a változást illetően az, hogy ehhez saját Pokol legmélyebb tornácának a megérintése szükséges. Csak akkor születhet valaki újjá! Akkor lehet elkezdeni változni..... Addig nem lehet. S ez mindig így van. Krízis nélkül nincsen változás. Mint ahogy ez a lány is változtathatott volna, de nem tette meg. Pedig ő már megérintette a legmélyét. Nemhogy megérintette, hanem már belesüllyedt. Mibe is süllyed az ember ilyenkor bele? Hát belesüllyed egyrészt az átélt kétségbeesésbe, az önsajnálatba. Az önsajnálat a felelősség felvállalásának hiánya. Ha nem vállalja fel az életet, amit élt, akkor elkezdi sajnálni magát, hogy: "jaj, szegény szerencsétlen én, mivel érdemeltem ezt ki", miközben végig tudja, hogy ő kúrta el. Az önsajnálattal a meglévő kevés energiát pocsékolja el az ember, ami pedig feltétlenül szükséges a kezdeti lépések megtételéhez. Egyébként minek egy időm túl siránkozni, amikor valaki már átélte és megtapasztalta saját Poklának legmélyét és börtönbe zárta magát annyi évig? Nem bűnhődött már meg eléggé? De. Éveken keresztül hordozgatni a súlyos információt, az kemény börtön. Fegyház, ami kicsinálja a gerincet. Tehát már megbüntette magát. Akkor meg adott helyzetben minek sajnálni magát? Miért nem lép tovább?

Dr. Csernus Imre A nő

Valami most kezdődik el. Ezzel a gondolattal feküdtem le aludni tegnap, már majdnem éjfél volt. Tudtam én, hogy a horoszkópom szerint most korszakváltásom van, de az ember ezt valahogy sosem hiszi el, hogy hát tényleg működik. Nem történt semmi különös dolog tegnap, csak bennem zajlanak bizonyos folyamatok és minden kis mozzanat helyére rak egy puzzle-t és tovább lökdösődöm egy másik irányba. Meghívtam kb. 10-15 embert egy kis Margit szigeti bhajanozásra, tollasozásra, hogy csak úgy érezzük jól magunkat, ha már a templomba nem megyünk be -már én sem igazán járok fel. A 10-15 bhaktából négy jött el rajtam kívül, a többiek arra nem vették a fáradtásgot (tisztelet a kivételnek), hogy lemondják legalább. Ott megértettem, hogy ők valószínűleg azon kívül, hogy panaszkodnak nem akarnak mást tenni és ez nem is probléma, csak én itt most valamit befejeztem. Egyszer az egyik barátom azt mondta, hogy felesleges az ilyen emberekre időt pocsékolni és akkor ezt nem nagyon értettem, de most már látom, amit akkor nem, hogy ez mennyi energiát vett el tőle, pedig másra is szánhatta volna. Nekem kicsit tovább tartott míg leesett ez, de nem baj, ez volt az én tanulópénzem. :)

Senkire nem haragszom, bár tegnap kicsit dühös voltam az tény, csak én most így tovább lépek úgy döntöttem. Van bennem egy kis félelem, de ugyanakkor van pozitív vágyakozás is, tapasztalni akarom az újat és tudom, hogy Krisna adja hozzá az erőt.

Attól függetlenül, hogy mindössze öten voltunk egyébként nagyon jól éreztem magamat,leültünk a fűbe a Margit szigeten beszélgettünk, bhajanoztunk, a prabhuk tollasoztak (sajnos az egyik ütő eltört, de sebaj). Amikor énekeltük a Hare Krisnát sokan elhaladtak előttünk és érdeklődve figyeltek. Senki nem jött oda, de egy bácsi megállt, mert a két kis husky kutyája leült előttünk és figyelt minket, nem voltak hajlandóak elmozdulni hosszú percekig. Édesek voltak nagyon. Egy apuka jött babakocsit tolva, tetszhetett neki a mrdanga, mert ütemre rázta a fejét, egy kislány meg a babakocsiból utánunk nézett hosszan. Közben arra gondoltam, hogy mekkora bátroság kell ehhez, hogy kiüljünk egy agyagdobbal, csörgővel, karatallal a Margit szigetre és énekeljük Isten szent neveit. Látszólag nem egy nagy dolog, bhaktáknak természetes is, de ha bele gondolunk, hogy ebből a 6-7 milliárd emberből, aki ezen a Föld nevű bolygón van hányan mernék ezt bevállalni hát nem sok embert tudnánk mondani. Tudom az öndicséret nem egy nagyon szokványos dolog, ha lelki emberekről beszélünk, mert növeli a hamis egot, de azt hiszem ezúttal igazán lehet ez az egészséges önértékelés része. :)

Sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, mert szerintem ez egy fontos dolog, hogy bhakták együtt legyenek fesztelenül és együtt beszélgessenek Krisnáról, meg minden másról. Elvárások meg megfelelni akarás nélkül. Nekem egy nagyon nagy élmény volt.

Aztiszem többször kéne igent mondanunk dolgokra és nem kellene hagyni, hogy legyőzzenek a félelmeink. Sok bhaktánál (és persze nem csak bhaktánál) azt látom, hogy hagyják magukat legyőzni a félelmeik által és csak őrlődnek a saját kis életkéjükben ahelyett, hogy beengednének egy csomó újat, amiből lehet akár pozitív dolog is. A kudarc persze mindig benne van a kalapban, na de hát bátraké a szerencse ugye! Az olyan életet, amibe nem engedek be új dolgokat és csak lebegek a kis komfortzónámban én vegetálásnak nevezem. Nekem meg nincsen időm vegetálni úgyhogy tovább lépek, ha kell. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem fél, mert amikor kimentem pl. Radhadeshbe, akkor persze, hogy féltem. Az első nap, amikor megtudtam, hogy az ashramban kell laknom sírva is fakadtam, mert azt hittem, hogy olyan lesz, mint otthon, ahol mindenki belém köt meg kicsúfol, ha nem középen van elválasztva a hajam, meg nem áll rendesen rajtam a szári. De aztán megnyugodtam, mert szerencsére nem csinálták ezt velem és a végén még jól is éreztem magam. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy a Krisna tudatnak olyannak kellene lenni, ahol segítjük egymás félelmeit legyőzni, de sajnos ez messze nem így van. Legalábbis Magyarországon. Engem hihetetlen görcsössé tett az elmúlt 5 év, amit itt töltöttem, de szerencsére annak a pár idősebb bhaktának, akinek már érettebb volt a Krisna tudata és keresztül ment pár dolgon köszönhetem, hogy rájöttem és megtapasztaltam, hogy úgy is lehet a hitemet gyakorolni, hogy nem leszek természetellenes, savanyú és bűntudattal terhelt egyszerre.

Atul nyáron mutatott egy filmet - Radhadeshben a garden officeban néztük végig- angolul  a címe Yes man, magyarul Igenember. Arról szólt, hogy van egy pasi, aki egész életében mindenre csak nemet mondott, bezárkózott, nem ment a haverokkal szórakozni, csak halálba sajnálta magát. Aztán egy nap meghívták egy előadásra, egy "igen ember szemináriumra" és megtanították neki, hogy mondjon igent olyan dolgokra, amiket nem próbált még azelőtt, nyisson a világra. Nagy nehezen belement és megváltozott az élete, természetesen pozitív irányba. Kiderült, hogy a pasi tök jó fej és egyre sikeresebb lett, habár egyre őrültebb dolgokba keveredett bele. A végén megtalálta a szerelmet is, mert hát ugye Hollywood-i sztoriról van szó mégis csak. :)

A poént a végén nem lövöm le, érdemes megnézni, mert bár elsőre gagyinak tűnhet a történet a vége nagyon tanulságos. Kár, hogy nem mutatták meg ezt nekem korábban, sok mindentől megkímélhettem volna magam. :)

A lényeg, amiért leírtam ezt az egészet, hogy arra a következtetésre jutottam, hogy szeretnék a Krisna tudaton kívül más dolgok felé is nyitni, amikre eddig következetesen nemet mondtam. Pl. Atti prabhu évek óta nyomja, hogy menjek már le aikido edzésre, mert jót tenne nekem, de valahogy soha nem mertem, de most tegnap igent mondtam úgyhogy hamarosan lenézek. Nem tudom mennyire lesz az én műfajom, de legalább kipróbálom hátha bejön. :)

Szóval el kezdek "yes man"-kedni és közben nagyon tudatosan készülők a Radhadesh-i visszatérésre jövő tavasszal. Mert hát csak bhakta vagyok azért én mégis. :)

Hát nem volt sem erőm, sem időm írni. Még fényképezni sem fényképeztem, igaz csak a telóval tudtam volna, mert a fényképezőgépet itthon (?) felejtettem.

Azért a kérdőjel az itthon után, mert mostmár egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy hol van otthon. Itt is van egy életem és ott is van egy életem. Nagyon kedvesen fogadtak a bhakták, volt aki csodálkozott, hogy visszajöttem, de senki nem volt barátságtalan. Mindenki örült lényegében, kérdezgették, hogy meddig maradok, mikor jövök vissza stb. Én meg csak mondtam, hogy: "I don't know, I don't know" és tényleg nem tudom. :(

Elmondhatom, hogy egy totálisan skizoid állapotban vagyok ugyanis ténylegesen nem tudom megmondani, hogy ki vagyok én és hol van az otthonom. Bhakta vagyok, hiszem, hogy Krisna Isten és elfogadom ezt a formáját, és elfogadom Srila Prabhupadot és a szent írásainkat. Tudok idézni a Gítából -ha nem is szanszkritül, csak magyarul- és értem, amit Bhakti Tirtha Maharaj leír a Lelki harcos 2-ben és próbálom is követni. Ugyanakkor nem tudok felkelni mangalára és nem japázom (még) 16 kört, mert 8 után már totálisan elfárad az elmém és tilakot sem szeretek festeni és szívesebben rohangálok gopi szoknyában meg kapucnis felsőben, mint száriban. És nem tudok gurut választani, mert úgy érzem, hogy az én gurum (Bhakti Tirtha Maharaj) elhagyta már ezt az árnyékvilágot és csak őt és senki mást nem tudok követni. Nem tudom tartani a 4 szabályt, mert sajnos (?) működnek a hormonjaim és hát vak sem vagyok szóval maximum akkor tudnék nem gondolni arra, hogy milyen jó, amikor egy férfi átölel, ha kinyomnák a szememet. De szerintem még akkor sem, amennyire ismerem magamat. Ugyanakkor meg van megértésem arról, hogy a házasságon kívüli nemi élet az bűn és hogy ezt szerzetesként élve be kell tartani. Aki ezt nem tudja betartani az ne éljen templomban. S mindezek ellenére, hogy nem vagyok szent és még álszent sem, úgy gondolom, hogy nekem Radhadesh az igazi otthonom és képes lennék ott szerzetesként élni, tartva a sztenderdeket, de csak és kizárólag egyedül.

Az elmúlt 1 hetem azzal telt, hogy viaskodtam magammal, hogy melyik énem kerüljön feljebb, melyik az igazi a "jó" vagy a "rossz"? De hát mindkettő én vagyok és mivel dönteni nem tudok rá bíztam magam a Jóistenre. Ott álltam reggel Radha Gopinatha előtt összetett kézzel és csak imádkoztam, hogy: "Istenem, drága Krisna engedj vissza, hogy had szolgáljalak téged, de ne most!" El kell döntenem, hogy ki is vagyok valójában, mit is akarok valójában és hol is akarom valójában. A szívemben eldőlt már, mert azt ott hagytam Radhadeshben, csak még az intelligenciámmal kell dűlőre jutnom. S az én folyton racionalizáló természetemmel ez bizony nem könnyű.

Át kell gondolnom a párkapcsolatomat, az életemet, mindent és egy józan döntést hozni a lehető legrövidebb időn belül, amennyire ez csak lehetséges. De ahogy Csernus doki mondaná: "Érési folyamatokat nem lehet siettetni". Sok ember megpróbálta ebben a mozgalomban és kibukás lett a vége..........

Jelen pillanatban semmi mást nem tehetek, csak hagyom, hogy Krisna rendezgesse a szálakat és tudom, hogy úgy fogja rendezgetni, hogy nekem az a lehető legjobb legyen.

A végére meg ide biggyesztek egy kis dalt, nem túl védikus, de ez az egyik kedvencem a mondani valója miatt és hát ez a blog mottója is: